A fejművelés az alföldi borvidékek elterjedt művelésmódja volt. Ennek fő oka, hogy a régióban hagyományosan termesztett szőlőfajták (Kövidinka, Ezerjó, Kadarka) mindegyike fagyérzékeny. E fajták idős fás részeinek védelme érdekében takarni kell a tőkéket. A fejművelésű tőkék földdel való fedése könnyen megoldható, ennek köszönhetően terjedt el az alföldi fagyveszélyes helyeken. A XIX. század második felében a szőlők ¾-ede ilyen tőkeformájú volt.
A nagyüzemi rendszerben azonban a nagy termést adó, szélessoros művelésmódok (Moser-kordon, egyes függöny művelés) váltak jellemzővé (amire egyébként a fent említett fajták nem alkalmasak, ezért a fejműveléssel egyetemben ezek is kiszorultak a termesztésből).
Az utóbbi évtizedekben ismét egyre többen alkalmazzák ezt a tőkeformát. Az alacsony művelésmódok előnye, hogy rajtuk a szőlő akár egy héttel is korábban érik és 1-2 mustfokkal jobb minőséget teremhet. Az alacsony művelésű tőkék a talaj közelében lévő hőtöbbletet ugyanis jobban tudják hasznosítani. Emellett a fejművelés előnye, hogy bizonyos fajták (pl. Kadarka) esetében akár támasz nélkül is termeszthetők, mivel hajtásaik kellően merevek ahhoz, hogy egy kötözéssel is stabilak legyenek. Így a telepítéskori beruházás költsége is csökkenthető. Ez a művelésmód ráadásul gyengébb tápanyag-ellátottságú talajokon is kielégítően képes teremni.
Ahogy az Alföldön mondják: „a szőlő görbe hátat igényel”. Bizony ehhez a művelésmódhoz nagy kézimunkaerőre van szükség. Gépesíthetősége kevésbé megoldható, mint a magasabb tőkeformák esetében. A hátrányok között említendő a tőkék őszi fedése és tavaszi nyitása miatti plusz munka (bár ezek már géppel is megoldhatók). A fürtök beszennyeződése (ami a bogyók rothadásához vezethet), csak akkor jelent problémát, ha a hajtásokat nem rögzítik megfelelően, illetve, ha a fürtök túl közel vannak a földfelszínhez. A tavaszi felszín közeli radiációs fagy károsíthatja az alacsonyan lévő fiatal hajtásokat. Erre a 2007-es évjárat a legjobb példa, amikor a május elején kialakult fagy 50-70%-os kárt okozott a fejművelésű ültetvényekben.
A fejművelésű tőkéken az alacsonyan tartás miatt végzett állandó visszametszések következtében kialakuló sebek elhalása a tőkefej részleges, majd teljes pusztulásához vezet. A saját gyökerű ültetvényekben azonban az előtörő nyakhajtásokra vissza lehet vágni a tőkét, megakadályozva a tőke elhalását. Ugyanez az alanyra oltott tőkék esetében már nem oldható meg, mert az oltásforradás alatti nyakhajtások az alanyszőlőtől származnak.
A fejművelés nevét arról kapta, hogy az idős fás rész nem ágazik el, hanem az erős visszavágás miatt kialakul egy bunkószerű képződmény, a tőkefej. Az Alföldön azért nem ágaztatják el a fejrészt, mert a kimagasodó elágazásokat nem lehet fedéssel megvédeni a fagyoktól.
A fejművelés akár támasz nélkül is alkalmazható, ilyenkor gyalogművelésű tőkékről beszélünk, ez azonban más művelési módoknál is elképzelhető (ahogy ezt pl. mediterrán országokban bakművelésű tőkéknél lehet látni). Emellett karós támaszú és oszlopos, huzalos változatai is elterjedtek.
A metszési módok alapján megkülönböztetünk kopasz-, csapos és szálvesszős metszésű fejműveléseket is.
A kopaszmetszést régi nevén bagolyszemes vagy "dugóra" metszésnek hívták. Ennek során a vesszőket tavasszal tőből eltávolítják, tehát egy világos rügyet sem hagynak a tőkén, hanem a sárrügyre (legfejlettebb alapi rügy) illetve az alapi rügyekre bízzák a hajtások és a termés kinevelését. Ezt a megoldást elsősorban az alanyszőlő-termelő telepeken alkalmazzák, mert ezzel egyenletesebb hajtásvastagságot lehet elérni. Hagyományosan pedig a Móri borvidéken volt jellemző az Ezerjó fajtán, amely bőtermő tulajdonsága révén így is képes eleget teremni. A hajtásokat ilyenkor gondosan meg kell válogatni, azaz, ahogy a helyiek mondják „gyomlálni” (mivel az alulterhelt tőkéken erőteljes a hajtásképzés) és általában 60-70 cm magasan szorosan átkötik, majd 80-90 cm magasságban visszavágják.
A csapos metszésnek különböző változatai alakultak ki. Fontos, hogy a csapok (4-5 db) a tőkefejen egyenletesen legyenek elosztva (ne egy oldalra tömörítve a belőlük fejlődő lombozatot). Alkalmazhatunk csak rövid csapokat, de lehet vegyesen rövid és hosszú csapokat is hagyni (pl. 2-2 darabot).
Elsősorban a bőtermő fajták alkalmasak a rövidcsapos változatra, de az apró fürtű, keveset termő fajtákat is lehet fejműveléssel termeszteni szálvesszős metszéssel (8-12 rügyre metszve). A szálvesszőt ebben az esetben cserrészen (az előző évi ugarcsapon) érdemes meghagyni, mert jobb minőséget ad, mint a fattyúvessző. A szálvesszőt az első huzalhoz vízszintesen rögzítik, kb. 40-60 cm magasságban. A rajta képződött hajtásokat pedig a 40 cm-ként elhelyezett páros huzalok közé rögzítik.
A szálvessző-rögzítésének érdekes módja a soproni vendégkarós fejművelés, amelynek lényege, hogy a kb. 15 rügyes vesszőt ívelve egy ún. vendégkaróhoz kötözik. A szálvessző mellett mindig hagynak egy négyrügyes ugarcsapot, amelyen a következő évben a legfejlettebb szálvesszőt meghagyják, az előző évi letermett vesszőt pedig eltávolítják, és ismét hagynak egy négyrügyes csapot a tőkén.
A fejművelés hagyományosan 1m2 (1m sor-, 1m tőtáv), vagy még annál is kisebb termőfelületű volt, később a szőlősorok távolsága egyre nőtt, így a széles soros, huzalos támberendezésű ültetvényekben a sortáv a 2,5m-t is meghaladta. Manapság újra a keskenysoros fejművelés felé fordultak a termelők és a tőtávot is 1m alatt állítják be; a nagyobb tőkeszám és a kisebb egyedi terhelés elérése érdekében.
A fejművelés különleges formája az izsáki sodronyművelés, amelynél jellemzően minden tizedik tőke után található egy-egy karó. A karókon 50-70 cm magasan kifeszítenek egy huzalt, e fölött pedig 20 cm-re visszavágják a hajtásokat.
A fejművelés kialakítása a következők szerint történik. Telepítéskor a nemes részt egy rügyre vágjuk vissza. A következő évben egy darab kétrügyes csapot hagyunk. A harmadik évben két, a negyedik évben pedig már 4 darab kétrügyes csapot hagyunk a szőlőtőkén.
A fejművelésű tőkék zöldmunkái közé a hajtásválogatás, a kötözés (ahogy már említettük gyalogművelésnél egy, karós művelésnél 2-3 helyen rögzítik a hajtásokat), a csonkázás (csonkázni mind a gyalog, mind a karós, illetve huzalos tőkéket évente többször -rendszerint 2-3-szor- kell), valamint a huzalos fejművelésnél a hajtások huzalok közé vezetése tartozik.
Források
KOZMA P. (1993): A szőlő és termesztése II. Akadémiai Kiadó, Budapest
LŐRINCZ A.-LUKÁCSY GY.-ZANATHY G. (2010): Fejművelés. Kertészet és Szőlészet 2010/5.
LŐRINCZ A-ULCZ A.-BODOR P. (2009): Borvidékeink. Kézirat
Pincefalvak.hu
