Paks. Kétszer kérdeztem rá, hova is megyünk. Ott nem csak erőmű van? Borospincék is? Akkor ott a helyünk! Indulás!

Egy majdnem szép augusztusi reggelen (borús ég, esőre áll…) hárman buszra szálltunk. Kettőnknek van autója, mind a ketten komoly kifogásokkal éltünk ezek műszaki állapotát illetően (Borkóstolni autóval? Még mit nem!). Hála lelkes pincejáró társunk, Adél csevegő természetének, egy szempillantás alatt Paksra értünk. :)

A helyi neves halászcsárdát elszalasztottuk (mire észbe kaptunk, már el is suhant mellette a buszunk), így a belváros éttermeiben próbáltunk szerencsét. Persze nem sikerült olyan helyet találni, ahol az igazi paksi halászlét kipróbálhattuk volna, de így is egy (meglepően) jó kis kifőzdében ebédeltünk. A borocskáknak ily módon megágyazva vártuk idegenvezetőnket, Polgár Zoltán borbírát, aki a Sárgödörtéri Présháztulajdonosok Egyesületének meghatározó képviselője. Körbekocsikáztuk fél Paksot (a másik felére sajnos már nem volt időnk). Megnéztük a híres (több mint százéves) gesztenyesort is a Duna partján. Állítólag sokat vesztett a romantikájából, mióta lámpákat „ültettek” a padok közé.

Végső állomásunk a Sárgödör tér volt. A tulajdonképpen két szilvamag alakú térből álló területen körben pincesorok épültek. Nagyon hangulatos, szépen felújított pincék közt sétáltunk. Polgár úr jóvoltából sokat megtudtunk ezek egykori kialakításáról, a majdani leromlásáról és az újraépítés nehézségeiről. Ezután betértünk az egyik Polgár-pincébe és megkóstoltunk egy fehér, egy rozé és egy vörös bort, szépen sorban, ahogy azt illik. A Zöld veltelíni diszkrét illatát fajtajelleges fehérborsos ízek követték. A 2009-es Kékfrankos rosé frissességét ugyan még megőrizte, de az „ugyanabból” a szőlőből készült vörösbor nyerte el leginkább tetszésünket. A fajtára jellemző meggy szinte harsogott a pohárban.

Kóstolónk közben megérkezett Kovács Mihály is, aki az egyesület pohárnoka. A „szakmájához” méltón saját pincéjében szintén tartott nekünk egy rögtönzött kis borkóstolót. Az ő - számomra nagyon finom- Olasz rizlingje a cikk ihletadója. Bár némi maradékcukrot éreztünk a borban (ami mellesleg jól is állt neki), lévén, hogy a somlói borokon nevelkedtem, s ebben a borban is az „otthoni” ízeket véltem felfedezni, ezzel már jól indult a sor. Ezután egy Kékfrankos-Zweigelt rosé és Kékfrankos siller következtek. A sillernek igazán örültünk, mert nem minden nap kóstol az ember paksi sillert. Miután megtudtuk, hogy az Országos Siller Borversenyt is itt rendezik (mivel e városban olyan nagy hagyományai vannak e kevésbé elterjedt bortípusnak), így kíváncsian vártuk. Ahogy az kell, málnaszörp és szamóca! A vörösborok közül először egy Kadarkát kóstoltunk, amelynek fűszeressége és (kissé magas alkoholtartalma miatti) likőrössége különleges összhatást eredményezett. A vörös cuvée (Merlot-Cabernet sauvignon-Kékfrankos)-oh, pardon- házasítás mély színe, karakteres ízvilága (bár e tekintetben voltak vitáink, hogy a Merlot vaníliás jegyei, vagy a Cabernet fűszeressége dominál inkább) alapján örömmel állapítottuk meg, hogy jóízűek az itteni borok! Házi gazdáink kedvessége révén még útravalót is kaptunk. Három lány…három bor…fehér, rosé, vörös.

Nagyon jól éreztük magunkat, sokat beszélgettünk és kóstolgattunk. Kicsit túl sokat is…:) Nem, nem csíptünk be túlzottan, csak lekéstük a buszunkat vissza Budapestre. A vidéki nyugodtság hamarjában „magával sodort” bennünket. Rohanó életvitelű társunk, Gabi legnagyobb bosszúságára (ti. pont borbiznisz ügyben kellett volna Pesten eljárnia).

Mi azonban soha nem adjuk fel! Irány Székesfehérvár, majd onnan egy gyors csatlakozással célba vettük fővárosunkat. Majdnem időben meg is érkeztünk, így végül mindenki nagyon elégedett volt a jól sikerült kirándulással.

Zsuzsa